Múzsámnak hiszlek, kis tavaszi árnyék,
és leborulva meggyónok Neked
és úgy nézek Rád, mintha messzi járnék.
Tépjük az utált kacajt szerteszét,
mert mindig meghoz egy-egy mélyebb óra
vidám mesére szomorú mesét.
Tudod, kérkedni Bábellel akartam,
felhőkbe tűzni, égbe vágni tornyot –
Estig fölraktam, – reggel összeomlott.
Vakultan néztem a Napot, merőn
kezembe zengő harsonát ragadtam
és furulyázni sincsen már erőm.
Hittem, hogy büszke, ritka csillogásom
végigseper az éjszakai kerten,
s ablakomból a gyertyát is levertem.
Világhódító széles álmaimból
nem hull szivemre semmi, semmi más:
asztalra-hullás, sirva-vigadás.
Nagyot akartam, haj, – semmit se tettem,
s minden mentségem bolond, buta kérdés:
Hát tudom én, hogy beborul felettem?
Hajnalból alkony, aranyból hamu,
tizenkilenc év dérmegverte csokra...
Ha Neked adom, nem mégy vele sokra.
Kicsikém, most már semmit se nyerek,
nem leszek soha szép, titáni lélek,
csak egy elfáradt, agyonsírt gyerek.
Átkozva mellemet se verdesem,
csak melléd hullva, szürke rímruhában,
elpanaszolom, lágyan, csendesen.
Kiöntök Néked minden bánatot
s vigasztalásul, úgy-e, – lázas főmet
jó hűvös kézzel megsimogatod?