Olyan pajzánul ugrándoz a hangom
mikor együtt a kedves társaság
és jól esik kacagnom.
Meg-megkérdezi pár új ismerősöm:
vajjon nem rokonom,
kinek neve is ugyanez,
kinek fájdalmas neve hív,
ki álom-hintán lengedez
ki annyi méla verset ír –
az a szomorú, panaszos legény? –
És én kacajos, kisimult arcommal
a rám meredő nagy tükörbe nézek,
s csodálkozom;
ez volna, akit sírbahívó vészek
sápadt csapata lengedez körül,
ki sohasem örül –
az a szomorú, panaszos legény?
Akkor nagy húrban feszül meg az izmom,
akkor mosolygok a tükör előtt,
s mint hajdan Péter, tagadom a Mestert:
Én nem ismerem őt!