Lábujjhegyen és halkan
tűnnek nyarak, telek:
akácvirágos dalban
már nem köszöntelek.
Már nem kutatom régen,
hogy ki itt a hibás.
Vagyok szomorú-szépen
fel-felcsukló sirás,
üresség a kalászban,
romlott keserű méz, –
gyűrődött mozivásznan
elfakuló színész.
Én régi gyermek-arcom
csupa nehéz ború.
Akkor vagyok, ha alszom:
az ibolyás fiú.
Tudod Te is, meg én is,
hogy hiába vigasz:
Az őszirózsa mégis
hej, mégiscsak igaz.
Kezemben őszirózsa.
Ajtódra úgy lelek
s Madonna, sorsok sorsa,
elébed térdelek.
Szomorú áldást kérek
a rózsáimra én:
sírását őszi vérnek
vasárnap estelén.
Hintsél mosolyt kocsimba,
mely ősz szekere lett –
Teremj – különös inda, –
egy kis szeretetet!
A vén kápolna csendes.
Rád hajtom homlokom,
kezed hajamon repdes:
galamb a romokon.
Ottkünn finoman, halkan
tűnnek nyarak, telek,
s én csak sírok e dalban...
Most így köszöntelek.