Mikor barátomat kikísértem
Amikor lomhán ballagnak az órák,
amikor sírón búcsúznak a percek,
mikor kalimpáló, piros szívünkről
az álmodó vér sóhajtozva perceg,
amikor szemünk nagy távolba néz
és füstök után integet a kéz,
azt mondjuk halkan:
megint a vasút!
És úgy nézünk sokáig, messze-messze,
a könny-szökevényt útra nem eresztve
és felújul sok, önmagunkra szórt vád,
s még sokszor látjuk a fekete mozdonyt,
a bucsuzások örök-rémű szobrát –
s azután minden éjjel
rosszat álmodunk.
Mert gyakran eljön mihozzánk az ősz
és árva lelkünkbe álma lepereg
és röpködnek a sugdosódó szélben
a sápadt arcú, csonka levelek
és úgy találjuk, hogy már semmi sincsen,
és ami volt – az élet is hazug –
s akkor csendesen szólunk:
megint a vasút, megint a vasút!