Ez a mosolygás ajkad szögletén
talán örömre, talán búra válik.
Hasonlót bárki hiába keres:
kicsit szomorú, kicsit gyerekes
és ez a legszebb, egyedül, halálig.
Előttem állsz és egyre mosolyogsz
olyan édesen, olyan igen szépen, –
s mikor dacom a mosolygásba halt,
nem kérsz egyebet, csak egy kicsi dalt
szendergő álmok riasztásaképen.
Szemedbe nézek némán, komolyan
és reszketve az eljövő, nagy lázon,
eloltom benn a lobbos tüzeket,
a forró csábra “nem”-et üzenek
és szép-szomorún fejemet megrázom.