Úgy hagytad el az ifjúságot,
mint aki hörgő hófuvásu, téli
estén párás szobát hagy el
s hogy még marasztják, titkon azt reméli –
De mind hallgatnak, senki sem szól,
szél fú be az ajtóközön
s ő lassan indul, keze a kilincsen
és visszanéz és elköszön.
Úgy hagyott el az ifjúság,
mint a holtak. Bizony, holtak szokása
habfátyollal takarni el
arcukat, hogy többé senki se lássa.
Utoljára még megölelnéd,
de karodat lágyan lefejtik
és ellopják és kiviszik a holtat
és énekelve földbe rejtik.
Ó, érettsorsú, árva férfi,
ki lápok lángjait űzted rohanva
s már-már elérvén, húnyni láttad
s kezedre csöppent lucskos, éji hamva!
Te harmincéves férfiarc,
sokat tudó, öregedő,
leheld vakká tükreidet, ne lássék
titkod: a sok finom redő.
Dudolj, dudolj, szál gyertya mellett.
Nem férfi, kinek könny csurog az állán.
Dudolj, dudolj, dudolva gyászolj,
fütyörésszél az ifjúság halálán.
Teste testedben mállik el,
míg babrálja a lágy enyészet, –
fényes nagy lelke száll magasra, száll, száll
s eltűnik. Már hiába nézed.