Ez magyar fa s a Tudás fája.
Szent, szent és nagyon szomorú –
terebélyes, nagy régi lombja
a gyászos idők versét mondja
és olyan, mint egy koszorú.
Fehér köd ül a fázó tájon
és minden vándort köd előz –
Két vándor jön és vadul szétnéz:
a megtépázó magyar szélvész,
s a lehervasztó magyar ősz.
Rázzák, rázzák a tudás fáját
és hull, csak hull a sok levél...
Nekik már kérdésre se futja:
minden válasz csak: Isten tudja
és haldoklásuk sír, zenél.
Dérlepte, hideg, nagy halomban
zokog sok haló, néma pár:
Jaj, mi lesz a jövő rügyekkel
aki elment, örökre ment el
s vajjon még lesz-e, lesz-e nyár?