Ma este újra este volt,
ködös, borongós, szürke, holt
mint életemben annyi többi.
S hogy elmerengtem efelett,
szemrehányóan meglepett:
– “Hát miért lettél hűtlen hozzám?
Elhagytál őszt és ravatalt,
daloltál egy-két fürge dalt,
tavasz-hajnalit és vídámat.
Hát rossz voltam én, vagy irigy?
Nem fogadtalak mindig úgy,
csöndes csókkal és szeretettel?
Ha őszi eső kopogott,
nem én voltam a vagyonod
és dalaimat nem én súgtam?”
Én éreztem: ez igaza:
ma nem mehetek még haza,
mert sok újságunk van egymásnak,
Mert testvérem a borús ősz
meg a bús köd, mely megelőz –
Keblére hullva kétszer élek.
Én megfogadtam csöndesen
hogy mindig – mindig őt lesem
és sohse leszek háládatlan.