Kicsi Livia!
– Hollóhajú tündér!
...Ott künt permeteg, halk ború esőz
és Egon herceg levelet irat.
– Csak én írom, csak én, csak én,
mert ő nem ért a muzsikás szavakhoz,
ő nagyon él és ő nagyon erős.
(Szívemben őszi, halk ború esőz.)
Kicsi Lívia, hollóhajú tündér!
Én sápadt vagyok, mint az őszi fák,
s mellettem alszik Egon herceg:
kezében nagy lombos csokor,
százfelől tépett, karmazsin virág...
(Sápadtan nézem, mint az őszi fák.)
Egon herceg az ős, igazi férfi,
aki durva és szép és daliás,
akinek nincsen álma,
csak tüzes szenvedélye
és szava, hogyha káromkodik is:
hatalmas, zengő, lobbanó varázs.
(Még halottan is büszke, daliás...)
Nagyon szeretem, hidd el, – akkor is,
amikor sírva talál engemet,
kicsi titkárját,
íródiákját,
vágyakba-kapott, csüggedt poétáját,
– s keményen összeszid.
(Jaj, gyakran talál sírva engemet.)
Kicsi Lívia, szeresd nagyon őt,
mert benne élnek mind a férfiak
– kicsit érdes és komor,
de sóhajotok zord mellén a páncél
és leányábránd fején a sisak.
(Érdemelnek-é Téged férfiak?)
Itt alszik Egon herceg,
szabályos, hosszú, mély lélegzetét
hallgatni irígy, kába élvezet –
Kicsi Lívia, hollóhajú tündér,
csak Ő vele légy boldog!
...Úgy szeretnék még írni valamit...
(...Aludj Lívia... álmodj szépeket!)