Csak adna egyszer ajkamra az Isten
lágyan csobogó mese-patakot!
Úgy össze-vissza fecsegnék én mindent
és úgy el tudnám felejteni, hidd el,
hogy a szívem, a szívem már halott.
Csak tudnék még úgy nevetni, mint régen
és lenne drága minden kicsiség,
minden ibolya, mit lepréseltem,
minden kézfogás, mit mosollyal adtál,
lennék régi, kacagós gyerek!
Tudnék mégegyszer ablakodnál állni
hosszú délelőtt, hosszú délután,
tudnék mégegyszer kötekedő szódért
csöndes éjszaka asztalra borulni
és sírni, sírni, zokogni bután!
Oh, csak tudnám még azt írni, hogy élek
és hogy jó az, amit a sors adott. –
És ne kellene azt mondani: Ámen,
tizennyolc évig szépen haldokoltam,
de most már minden hideg és halott.
Dehát, ha így kell!... Temessük el szépen
a tüzes szavú régi verselőt,
ki a csókodat esdekelve kérte – –
Csendesebb lettem... bocsássál meg érte
és szeress, szeress úgy, mint azelőtt!