Üres levél ez! Semmi tartalom
De testvérem, ki vággyal olvasod,
Ne haragudj miatta rám! –
Ülj ide mellém gondolatban,
Simítsd le lágyan kuszált hajamat
És nagy bánatom megenyhül talán...
Kérded: hát mi a bánatom?
Hát miért könnyes a szemem? –
Belenéztem az alkonyuló napba,
– Mert este van már – s olyan jól esik,
Ha halkan megkönnyezhetem.
Én nem tudom, hogy milyen bánatom van.
Nem bántott senki. Béke minden.
(Csak egy-két tücsök hegedül – –)
De olyan szürke, homályos az este
És eszembe jut minden elmúlás
És úgy fáj egyedül!...
Köröttem zsong most minden régi nótám,
Köröttem repdes minden régi álmom...
Kinyújtott kezem keres valakit,
Aki megtanít
Hogy minden sírás nevetésre váljon
És lassan, lassan közeleg az éj...
Hiába keresek?!
Testvér! Hát nem jössz hozzám?
Megértő lelked meg nem simogat?
Forró ajkaddal nem csókolgatod le:
Amíg nem késő –
Az én rejtélyes, nagy bánatomat?...
– Oh, igazad van; ne tedd meg soha!
Minden szépség a könnyekből fakad,
S a fájdalom a bánat (olv.szó) nekem...
Ha valamikor szellemszárnyakon
El is szállsz ide, mit se kérdezz –
Csak borulj mellém szótlanul
És sírj te is velem!