Bolygó, szomorú, védtelen,
kopogtattam egy szürke házon,
s rövid vizit az életem.
Minden koldus-dalt eldaloltam,
pedig lehetnék kincses herceg,
mert tűzgyémánt ég tarsolyomban.
Benn forró bor és nevetés forr,
alig néznek fel az ajtóra
s nem vesznek észre belépéskor.
Aztán szólnak is néha hozzám,
de kezüket pénzükre rakják,
minthogyha bizony elkoboznám.
Megint csak foly a kártya-játék,
lázasan, ki-ki magának.
(Jaj, ez a játék nagy ajándék)
Senki se szól rám marasztalva
s én ragyogó, fényes gyémántom
odavetem egy kis asztalra.
Most már mehetek, – üt az óra:
Ilyen elsápadt, halk legények
nem kellenek a dáridóra.
Elalvása a lassú vérnek
és nem kell csók és búcsúzás:
Még a kapuig sem kísérnek.