Emlékszem: hűvös őszi est volt.
A felöltőmet összehúztam
a babrálgató nedves szélben:
Az ég óriás nagy ködös bolt
reám hullott didergetőn –
Emlékszem: hűvös őszi est volt.
És akkor láttam a homályban,
amint villó fényeke szánt át
s a kéken alvó hosszú uccán
sorra gyúlnak a villanylámpák
köd-űző meleg mosolygással.
Szép volt az akkor a homályban.
Aztán gyúltak a kicsi házak
sortüzes ablak-villanással,
nézték, figyelték léptemet –
Bentről zongora, víg varázsdal
öntött, sugárzott lelki fényt
és kacagtak a kicsi házak.
Szerettem volna csókot adni
a fáradt őszi embereknek.
Szívem kigyulladt, mint a lámpák
s vártam, hogy mind-mind megremegnek,
ha rímbe robban ez az érzés.
Szerettem volna csókot adni.
Élet voltam és fiatalság,
kié a nóta és a csók,
akitől menekül az ősz,
s akinek forró kis kacsók
haján és szívén motoszkálnak:
Élet voltam és fiatalság.
S azóta dalos pajtásokkal
a kis lámpákat sokszor nézzük –
Vagy bölcselkedő szóra hangol,
vagy szerenádra édesít
reánkcsorgó friss égi mézük
és dalolunk a pajtásokkal,
gyújtogatjuk a szíveinket.
...És ha mi egyszer hazatérünk,
jön majd helyünkbe ezer új más...
A föld sohse lesz nóta nélkül,
mert ködbe-fázó őszi estén
örök törvény: a lámpagyújtás.