Színek szitálnak, szép színek, csoda-örömet lányok ajkán s mégis rabság ez a sziget: ostoba, mostoha dajkám.
Futkosnak furcsa, fitos őzek, Jupiter árnyas tölgyei aranypiros makkot esőznek s a lelkem egyre nyugtalan.
A lelkem egyre nyugtalan: őrizteti Minos a tengert, őrséggel rakja meg körben a sziklát s távolról, az azúrkék hullámgyűrűkkel, sürgető üzenetek hiába locsognak a parthoz.
Halkan szívembe járkál egy messzi múlt feledt csodája s halkabban a halk muzsikánál, emlékeztet minden a tájra, hol felnyitottam szememet, s tengeren túlról idejárnak szerelmes, szőke szellemek, groteszk, imbolygó, édes árnyak. S amíg titokban felkeres, mi régi létem titka volt, lágy kezével sárga, beteges lángot gyújt szemembe a honvágy.
– Nem kellenek a szép színek! Nekem csak szebbek kellenek! Nekem rabság e szép sziget! Vigyetek hát el, szellemek!
Különben összefoltozom minden szavamat, olvadt viaszkkal összeragasztom e csillogó nagy tollakat s hasonlatos leszek a madárhoz, aki ujjong!
Minden rabságnak vége van: és porkoláb száz sem elég, mert nem gázol a porba lábam. Szabad az ég! Szabad az ég!
A szám remeg és szárny lebeg a vállamon s kacagva nap csiholt halálomon: Icarus sorsát vállalom.