Siet a kis hegyi patak:
sodra tarajos,
habja haragos
és mindennap dagad
a belezúgó záporoktól.
És kövek vannak benne.
Mikor a patak zajtalanul menne,
siklanék távoli célja felé
elébe állnak és szólnak:
megállj!
A patak pedig neki megy,
emel, küzd, törik, [olv.szó]
és azt hinnéd, hogy szétreped a hegy,
úgy harsog, kavargás [bizonytalan olvasat]
és győztesen fut más kövek elé.
A parton állok, s azt hiszem:
az életem eddigelé
és ezután
az ajkamon csak könyörtelen vad dal
úgy rohanni a rohanó patakkal
és szétzúzni az átkos köveket...
Vajjon még így meddig mehet –
meddig lehet? – – –