Lelkemet mintha messzire sodornák
régi borongó, ismerős dalok,
mikor zenél a monoton eső
és felsírnak a csobogó csatornák.
Ázottan néznek egymásra a hársak,
végigfakul a lila nyári köd
a szekfű-szagú színes kerteken,
s a folyókák cikcakkos gödröt ásnak.
Most nincs, ahol az ablakot kitárnák.
Úgy merednek a házak mereven,
mint sok-sok nyirkos hideg álmodó,
s minden lépésre cuppognak a járdák.
Fekete felhők játszanak az éggel,
s vállamon komor, fekete köpeny:
borzongva, fázva összeszorítom,
mintha valami kincset rejtenék el...
Nagy álmot rejtek, szomorút, kopottat
(jaj csak valaki észre ne vegye!),
– és a lombok közt zizeg az eső
és kalapomon csendesen kopogtat.