A nagy falak közt senki sem figyel rám.
Ajkamon furcsán megtörik az ének
és szárnyszegetten, zordan egyedül
vágok neki a rengeteg világnak,
a csöndesnek, a búsnak, feketének. –
És csodálkozva, neszelve riad fel
ezer remete, öreg tölgyfa-szent
és mohos szakállukat megsimítva
kérdezem tőluk: – Nem láttátok Őt,
akit keresek, vajjon merre ment.
Akit keresek, akit szeretek,
kinek földig ér dús, tömött haja –
s aki vár rám, hogy ölébe simuljak
s fülébe öntsem minden muzsikámat!
Jaj, megtalálom-e Őt valaha?
Némán, szomorún inognak a fák
mint őrzői száz titok-ravatalnak –
csak kóborlok a rengeteg ölén
és siratom, hogy fojtott dalaim
lassan egyenként önmagukba halnak.