Kóborlok a földön és szeretek. Falvakat hagytam el, szalonnát ettem ebédre ócska tarisznyából, csobogó vízek partján éjszakáztam.
Itt még tart az erdő, nagy koronája már pettyes a sárga és vörös levelektől, nyulak iramodnak át bokortól bokorig. Itt még tart
az erdő, áhitat van és lombillattal kevert esőszag. Rozsdás, megkopott bádog-Krisztus előtt gondolok sok régi költőre, akiket már
senki sem olvas, senki sem ismer. Arrább kicsi ház, piros a födele, ember lakik benne, talán az erdész, bizonyára asszonya, gyermeke is van.
Udvarán visít a gépfűrész s mint nagy vadállat, bőgve ropogtatja a halott bükkök száraz csontjait. Mint lehetne megmagyarázni,
hogy hiszek? Csak megáradón tudom kicsordítani magamból a misztérium szelíd borzongását, a feltámadás tavaszi mámorát,
az egyetlen útra sugárzó fényt. Ez annyit jelent, hogy előttem jár a tűzoszlop a pusztán, ez annyit jelent, hogy erős vagyok és
nem fogok meghalni soha. Ez annyit jelent, hogy dalolva bőjtölök és úgy szeretek mindenkit, mint az Isten, s kosárral hordom
a szíveket áldott két vállamon az örök Mosolygás lábai elé. Testvérek, nem kárhozik el senki! Ezt az országot hiába keresitek
a ti világotok alatt, vagy felett, mellette, vagy akár benne is. Magam is véletlenül jutottam ide, kószálás közben, aranykürtök búgása,
öles lángok zúgása között. Nem tudom leírni, elmondani milyen: e fehérség mellett sárga a ti havatok, a kéknek
mély tűze van, mellette szürke legszebb májusi egetek is. A jóságról, békéről nemcsak beszélni lehet, meg lehet őket
fogni, símogatni, a tengernek nincs neve, semminek sincs neve, mindennek könnyűség a lelke, a lábam, a kezem
könnyű, egyszerű a szívem. Ébren alszom, aranyos láng a hajam: lobog, lobog... Néha látlak téged is, másokat is,
de ti nem láttok engem, hangomat nem halljátok, csókoló számat nem érzitek. Eltűntök mély, fekete szakadékok
alján. S én csodálkozó, homályos szemmel ülök le az ásító mélység partjain és hosszú-hosszú selyemcérnán
utánatok lengetem a csillagokat. Áldott legyen a Szahara homokján lépkedő, gondolataiba merült, bölcs muzulmán. Áldott legyen mindenki, aki lassan jár
és nem jajgat: jaj, sietnem kell, jaj, tanulnom és gyűjtenem és rohannom és építenem kell, mert rohan az idő, elfogy az élet! Áldjon meg az Isten mindenkit, aki ráér.
Ők lopják szívünkbe a mosolyt és a nyugalmat, ők bontják ki felettünk, mint hűvös sátrat, a határtalan idő nyújtózkodó, derüs tudatát.
Cookies on Poetry Cove