Eső korbácsol, szélvihar sivit – Hurrá, gyerünk sétálni egy kicsit! Kalapomra vág – átkozott dolog! – Garabonciás-köpenyem lobog.
Nem könny csorog az arcomon, de bátor augusztusvégi éjszakai zápor. Minden elmúlt dac a szívembe gyűl: Hej, szép így futni verten, egyedül,
Könnytelen lázzal, mint egy régi szittya s tudni, hogy kezem senkise szorítja. Hajrá, a házak tűnve elszaladnak – – s ni, – be ismerős ez a kicsi ablak!
Emlékmeresztő sikátorközön a muskátlihoz már semmi közöm, mert futni kell s csak egyedül szabad. – Ottfenn recsegő villámfény hasad:
amerre futva végighaladok, kitérnek éjji gyanus alakok és szélvész szárnyon a szó bugva jár: Kóbor diák, csuhaj! – viharmadár!...
És egyszer mégis meg kell állni. Reszketve elhagy az erőm s egy rideg lámpa oszlopához neki kell dőlni lihegőn.
És egyszer éjbe-ájult lelkem mégiscsak átokkal fizet és jó lenne egy meleg kis zug, hol lerázhatnám a vizet,
ahol sírni, sírni lehetne és esti imát mondanánk s szemembe békét hunyorgatna vidám forró kemenceláng.
Felednék ázott temetőket, rémsuhantató sírokat – – Egy puha kezet éreznék csak, mely nővérkésen símogat.
És fölengedve susoghatnám: Madonna, testvér, kedvesem! – és angyaltlátó kisgyerekként elszenderülnék csendesen...
Hajrá, hajnal jön s újra éj! Hajrá, rohanni kell tova! Ne remélj, pajtás kóbor diák:
Minden kapun retesz komorlik s az eső nem áll meg soha!
Cookies on Poetry Cove