Tízen ülünk a rőzse lángja mellett.
Szúnyog-riasztó, felgomolygó füstje
vörösen száll
és felcsipkéz a láng,
hogy bíbor lesz a fáknak esti lombezüstje.
Fénye arcunkba tűz!
talán az Isten általa izen –
Mi összesimulunk:
tízen,
s fülünkbe titkos ősmelódiákat
pattog és csattog a ropogó tűz.
Fénye arcunkba tűz
és elevenre éled
régi kurucok minden legendája,
szép rőzse-lángú, éjjeli tanyája,
tárogatójuk szomorú nótája
és nem csak a tűz éget.
Kisérteni jár a sok harci ének,
a sok-sok hurrás, éjszakai lárma –
Jön, lopva jön,
mint soha még
és szemrehányón a szívünkbe markol:
Krasznahorka büszke vára
áll-e, áll-e még?
A havasokból jéghideg lehellet
csap, s mi összeborulunk
és sírunk, tízen a rőzseláng mellett.