Előttem áll a Kincsek nagy Hegye,
amelyről nem tud senki a világon
és csákányomat mélyen belevágom.
Érzem, hogy mélyén rejtezik,
mit törpe ezrek vágyas kínnal üznek:
érzem, hogy mélyén lenni kell
napfény-aranynak,
holdfény-ezüstnek.
Cseng, bomlik, hullik, dübörög a kő,
s bár verejtékgyöngy ütközik orcámon,
én rejtett kincsem csak nem jön elő...
Uristen! Hogyha nékem kincsem volna,
nem rejteném el hétzáros tanyán;
Uristen! Hogyha nékem kincsem volna,
Pazar szivemmel mind kiosztanám!
Zendülnének nagy, zengzetes zenék
és csilingelő, kincses muzsikámért
megáldana a koldus-nemzedék...
... Ha százszor ejtem csüggedő karom,
vágni a vágyak százszor újra üznek,
mert én tudom, hogy ottbent lenni kell
napfény-aranynak,
holdfény-ezüstnek.