Oly nagyon úrrá lett fölöttünk
minden vétek, minden hiba
s öreg magyar lomha szájában
kialudt a cifra pipa.
Falusi estén, kis padon,
minek már füst, minek beszéd?
Húnyt falvak mentén elbolyongok:
be szomorú ez és be szép!
Hejhaj, halódnak ősi álmok,
izmos tervek, táltos mesék
és felgomolygó fellegkárpit
nyomán terül a szürkeség;
szortyogó víg pipaszó nélkül
mormogunk álmos átkokat
s nem füstöl égre vén pipákból
pogányos, ősi áldozat.
Szikrákat horzsolok lelkemből,
ütéstől félve, fájva, bújva,
hogy hátha, az a régi füst,
régi tűz fellobbanna újra,
– de távolról terhes telek
fojtó, fagyos fuvalma száll
s minden szomorgó szép szavam:
viharban gyújtott gyufaszál.