Jaj, szép így menni, ketten, szótlanul.
Hagyni, hogy hívjon puha pázsit-párna,
s nem ülni le –
koszorút kötni ezerszín virágból
és nem tenni fel egymás homlokára.
Jaj, szép így menni, ketten, csöndesen.
Némaságban nem lenni más,
mint vágyakozó, reszkető beszéd,
végtelen, édes csókról-álmodás
és nem fogni meg az egymás kezét.
Most becsukom a kályha ajtaját.
Most darabig
elhalkul a tűz zenés zümmögése.
A falakon táncoló lángkoboldkák
eltünnek, eloszolnak
az éjszaka torka mögött
és csönd lesz és sötét,
nagyon sötét!...
De a kályha csak izzóbb lesz belül,
a mélybefojtott lángnyelvek robognak,
a fény tobzódik, őrülten, merészen,
megirigyelve a poklok zaját –
s egy alkonyon
kirobbantja a kályha ajtaját.
Kis kapu alján
csókos az est.
Kis kapu alján
senki se halvány,
senki se rest.
Drága tavasz-vágy,
drága, de szűz –
Múlnak a percek
s halkszavú herceg
álmokat űz.
Jaj, ha nagy álmom
meg se lelem,
s mindennek vége, –
kis kapu képe,
jössz-e velem?