Mintha Carrara bús, jégmerev és fehér márványtömbjeiből kellene szobrodat vésnem, – elnyugodott, drága nemes barát – úgy mártom be ma tollamat
s pillanatra megáll fulladozó szivem: érdes emberi nyelv sziklakemény, komor ősi görgetegét mint kalapáljam úgy, hogy bár körvonalakban is
megjelenne finom-rezzenetű szemed, homlokod delejes íve s a ritka haj édes fürtjeivel, selymesen és puhán? hát keskenyvonalú, lezárt
ajkadat hogyan, ó jaj, hogyan önthetem itt alakba zenés lágy mosolyával és minden titkokat oly biztosan átfogó s hirdető nagy igéivel?
s hol marad buzogó melled erős, meleg dobbanása, kezed száz remekelt piciny lendülése, melyet Petronius borult szemmel látna s irígykedőn?
S szellemed pazarul csörgedező, hideg kristályhabja hová sikkad e tömbökön? nagy szived suhogó, förgeteges szelét, villám-gúnyod acélnyilát,
gyermek-hangulatod türkiszlángos egét, mely baráti beszéd napsugarával oly egyként záporozott mindegyikünkre – mily jel jelölheti szobrodon?...
Cseng a kőkalapács, serceg az ércfuró, zúgva-zengve repül, pattan a törmelék, véső vés sziszegőn, omlik a tiszta kő porfinom szeme, mint a liszt
s egyre fogy, kicsinyül holt alakod meredt márvány-terve, gigász oszlopa megreped, kőforgácsra szakad minden anyag s a szó felzokog, mielőtt kimúl –
hétszer harcba fogok: pár maradék szilánk hátha létre idéz elpepecselt, finom domborműben. – Az is meghasad s romok szennye közt maradok magam.
...S akkor íme, sugár sejlik a csonkokon, százféle faragott, omlatag és zilált márványtönk tetején szellemed élni kezd, szóba, kőbe nem önthető
szépségében, – a menny étheri árama reszket át a szobán – s meztelenül csupán lelked él: anyagot nem viselő, szabad lelked, mint a virág szaga,
mint a csendbemerült szók rezegő s örök zöngehangja a szív mély rezonátorán, mint mesék kicsiszolt, mesteri ékköve, mely a titkosölű, havas
márvány legközepén szunnyadozott soká s most kitárva tüzel kék-lila-halkvörös pompa színeiben s fellobogó ezer gyertya fényerejével ég...
Bocsásd meg nékem, édes Aladár, hogy szép szavakba próbálom beszélni, amin ma is zokognom kellene s amin zokogni már-már nem tudok.
Augusztus vége. Transsylvániára lassanként őszi felhők csüngenek, zord díszletek bizarr tragédiákhoz s a gyér futóka rőtes levelére
örökké tartó, vén eső pereg... Immáron ötvenhárom napja, hogy kicsiny országunkból kivándoroltál. Immáron ötvenhárom napja, hogy
lehajtott fejjel járok, terheket cipelve döbbent, fáradt lelkemen és megrázkódva olykor meg-megállok, mint vak koldus, akinek botja vége
gödörre bukkan ismeretlen úton. ...Mindennap négyszer elmegyek lakásod előtt, a Fürdő-ucca szögletén s elgondolom: most felmegyek megint.
A szolgáló kinéz s megkérdezi, mint rendesen, hogy hozzád jöttem-e, s belépve újra ott látlak nyitott könyvvel, papirral sűrün elborított
asztalod mellett s meghitten fogadsz: Isten hozott! Isten hozott, Jenőkém!... A kávéházban üldögélve, míg kövér tócsákat gyűjt ottkünt a járda
s az üvegen száz vízcsepp folydogál, hosszú órákig várom, hogy benyitsz. Eljössz, tudom, csak mindíg várni kell, eljössz, tudom, piros arccal, vidáman,
bontani kezded szürke gyapjusálad s mellém telepszel: Mi hír, öregem? – S miért ne lenne egyszer újra így? Mi az a percnyi, végzetes titok,
lényegtelen, parányi változás, ami miatt régóta megszokott kedves dolgok nem térnek vissza többé? Igen, tán rémlik, rémlik valami
avittas, álmos Hamlet-monológ, mitől zsibbadtan meg-megáll a szív és szédületbe tántorul a fej: Halál... elalvás... Pincér, fizetek!
...S hazafelé is véled indulok, pislákoló fénynél, a halk esőben. Hangos viták közt érkezünk haza, megvárom, míg becsöngetsz és kinyitnak
s eltűnsz a döngő kapuszárny mögött. S akkor egyszerre úgy látlak, hanyatt feküdni, nyújtott lábbal, hallgatag, lehúnyt pillával, nyirkos nagy sötétben
a föld alatt, a bús eső alatt s hideg kezedre, szádra víz szivárog. Megértem: többé nincs mit várni rád. És nincs miért vídámakat beszélni.
És nincs miért több verset írni. Nincs, Többé nem hallod és nem olvasod, dícsérő pillantásod nem jutalmaz, tükörben többé nem próbálhatom
mozdulatod lopott utánzatát s egyáltalán – – oly messze vagy, olyan érzéken túli, hűvös távlatokban, dimenziók határain kivül,
mint életem mély, gondtalan bizalma, mint gyermekségem kendő-lengetése, mint félálomban csókolt régi csók. Megindul újra könnyem. Fuldokolva
kereslek, hol vagy? S hol van életem? S szeretném nevedet oly rémülettel, oly vad erővel felüvölteni az éjszakának bús esőt szitáló
sötét boltjára, oly rekedt sikollyal, velőt-rázó iszonyú hördüléssel, hogy hasadjanak szét a fellegek és induljanak meg a csillagok
s halld meg te is fényévek távolában, planéta-pályák száguldó ivén! – S azután csuklón összehullva ott a döbbenetes éjszaka hideg
csöndjében, hátha felfogom, mikor nagy messziről, vagy tán egész közelről szelíden, halkan-halkan válaszolsz...
Cookies on Poetry Cove