Évek múltán véletlenül
együtt lépünk a kávéházba,
hol cigányzenét hallgatott
víg bohém szívünk ifjú láza.
Régi vijjogó hanghullámok
donganak újra körülünk
s egy márványeres kis asztalhoz
egyszerre némán leülünk.
Jön a pincér, hajlongva kérdez.
Zárt ajkunk szinte mit se kér,
csak plasztronjára bámulunk:
Milyen furcsa, milyen fehér!
Milyen elsüllyedt mese-tájék:
plasztronos tiszta hómező,
újság, versek, cigányvonózás –
S egymásra nézünk: “Ez nem ő!”
Bágyadtan az arcomba kémlelsz
és rádmered a gond, a kín,
vágyak, álmatlan éjji lázak,
kávéméreg és nikotin.
Közben régi bálokra gondolsz,
parfőmre, csókra, éjszakára,
mikor mámorba szundítottad
a sajgó szót, hogy árva, árva.
S míg téged altató mesével
bolondos száz emlék igéz,
belém szúr, hogy dús körhajadból
egy-egy ezüst szál is kinéz.
Valahol mögöttünk fog állni
víg ifjúságunk mosti képe –
s egyszerre gördül le a könnyünk
a keserű, rossz feketébe...