Sűrű függöny a szobám ablakán.
Magamat győzni sötét szűk porond.
S míg csata előtt befelé mélázok,
kis cigarettám nehéz füstöt ont.
A régi szép hit ős-misztikumát
érzi lüktetni forró-táncú vérem
és makulátlan áldozati mén:
sok büszke álmom meghal hófehéren.
Ha ez a kínos álom-sorvadás
lelkemen őröl és faragva fúr,
nem vigasztal, hogy Hadúr így kivánja, –
mert azt mondják, hogy – nem él már Hadúr.
...Tanúságtalan lomha szavai
sötét óráknak lelkemre vetik
fojtó fátylukat. – A percmutatót
nézem üresen – tán mindéltemig.
Múlnak az órák a várt csata nélkül.
Áldozati füst lassú gomolygása
csak cigarettám bodros füstje már –
de rejtett zugban azt sincs, aki lássa.
A függönyön túl a dühödt világ
egymásba-tépő orgiát kacag,
s egy sóhajtásba (hogy “nem érdemes”)
belefúlnak a régi jelszavak.
Üres nagy rímek, céltalan betűk
kénes forrása hiába buzog,
mert érzem, hogy egy gőgös rándulással
minden múlt írást keresztül húzok.
Egy gondolat szájamat keseríti
s arcbarázdámat keményebbre vájja:
– Hogy így hal meg majd – terméketlenül –
a táltosok egy késő unokája...