Heteken át törtem a fejem,
hogy minek kereszteljelek.
Valami nevet akartam adni Neked,
amelyben benne vibráljon a mosolyod,
álomszerű szépséged minden rezzenése
és élő legyen és tavaszi és szép.
Petrarca Laurához írta szonettjeit,
Dante Beatricenak szólított
s Adynak Lédája voltál.
Hát én hogyan szólítsalak?
Este volt és kicsi uccán sétáltunk együtt.
A csillagfény ütemes zenével csobogott
keskeny kalapodra.
Lelkem rezonátora felitta a hangokat
s orkános, szent himnuszt akartam szőni
belőlük a lábad elé.
De hiányzott még a neved
s nem tudtam: hogyan szólítsalak.
Egyszerre megálltál egy kert előtt:
A vaskerítés fölött, mint ezernyi gyertyaláng,
lobogott ki a cseresznyefa fehér virága
az áprilisi estbe.
S ujjongva, remegve szóltál: Be szép!
Cseresznyevirág! Cseresznyevirág!
S szemedben is kigyúltak a gyertyalángok
s arcod fehéren, virágszirmosan világított.
Átöleltelek.
Az édesillatú szélben megrázkódott a fa
s mint keresztvíz, csurgott rád millió szirom
s én rácsókoltam a szádra,
belesúgtam a lelkedbe
borzongásig-szép, egyetlen nevedet,
amelyet megtaláltam:
Cseresznyevirág! Cseresznyevirág! Cseresznyevirág!