Kéne valaki, sokszor kéne:
fiatal hugocska, vagy öreg néne.
Tenne nyakamba talizmán-láncot,
simítana el minden ráncot.
Este, ha némán ágyamba fekszem,
beszélne róla, ki a kereszten
függ, a falon és haldokolva
irgalmat dobál paplanomra.
Írna levelet, meghívót, sürgönyt,
húzná be tétován a csipke-függönyt,
melyen a holdfény suhogva járkál:
ennél a békés, esti homálynál
ne legyen Mindenség, rohanó fáklya,
se kérdés, mely a szíveket rágja,
csak gyermekkor, hova visszamennék,
csak kisszoba, álom, emlék,
s mikor kitör a panaszom sírva,
mondaná: mindez meg volt írva, –
s mikor vad kínnal jajdul az elme,
– tenne úgy, mintha figyelne.