Tükrös kávéház vibrált körülöttem
csilláros, hazug, ragyogó egészben
s én csendesen a vagyonomat néztem:
Fonnyadt kis nóták, gyulladásos két szem,
zörgő szív, melyet könnyekbe sodor
egy-két elszáradt ibolyacsokor.
Szelencébe-zárt, konzervált kis vágyak
nagyvilág felett kilátó tető,
mindig népesebb álom-temető.
Távol reményem lidérc-sugara
mely csalogat, hív egyre messzebb menni – –
Minden vagyonom: semmi, semmi, semmi...
Tükrös kávéház vibrált körülöttem,
csilláros hazug; ragyogó egészben
s én hangtalanul magam elé néztem.
Ha tányérozni járkál a cigány,
vagy akarom, hogy ragyogjon az ég, –
amim eddig van, mind-mind nem elég!
Borravalóért alázatosan
hajlong – pincér – nincs neki mit adni –
– nem tudok egy lányt megmosolyogtatni...
Csak bús-önmagam csalásából élek
csak felhömpölygő szavaim nagyok –
Nótákat síró koldusgróf vagyok.
Végignéztem a nyüzsgő úr-hadon,
amint kacagtak, egymást marasztalva, –
és leborultam sírva az asztalra.