Késő este. A hold suhan.
Futok nyugatnak, vagy keletnek.
Szent Mihály templom tornya kongat
s fehér szellemek kísérgetnek.
Hunyt szemmel nézek életemre,
a legszebbre, a legcsunyábbra,
melyet úgy öltöttem magamra,
hogy nem kérdeztem: mi az ára.
Ez az üreszsebű koldusság
nekem fáj, vagy mindenkit öl?
Én mindig egész lelket adtam,
s felet kaptam mindenkitől.
De jobb is lenne már bucsúzni:
Isten veled, süvöltő bóra,
csöndes éj, tavasz és kóborlás –
Én már sietek nyugovóra.
Szellemárnyékok kísérgetnek,
ezerféle emlék kinoz,
s messze, egy sötét sikátorban
eljutok egy vén kapuhoz.
Odabent talán semmi sincs,
talán minden van, ami nem volt;
aki ott belép, álmot alszik,
holtan is él és élve megholt.
Be szép is lesz. Arcára nézek
a fehér szellem-kiséretnek:
Akik gyűlöltek, künn maradnak,
akik szerettek, bejöhetnek.
Késő este, a hold suhan.
A sötét kaput nézem, nézem...
Aztán gyorsan becsöngetek
s ez a vers lesz a kapupénzem.