Káprázatos aranytetők fölött a karom messze nyúlik s
villognak lent a nagy mezők, villog a világ időkön túlig.
Itt vagyok én, itt vagyok én, eremben hangos, friss ha-
ranggal, indulóval és dythirambbal! Itt jövök én,
itt vagyok én és itt vannak a társaim, velem vannak a
társaim, mind éhesen, mézédesen, erős-huszonkétévesen
és úgy kérdezzük a jajgató világtól:
– Hát van valami, ami lehetetlen?
Van valami, amit nem lehet merni?
Van valami, amit nem lehet akarni?
Most mi jövünk. S a mi jövőnk terül ki csillogón a
napra, hogy sarjat hajtson itt a tönk és új legyen itt mától
fogva az ember szava és keresztjük könnyű s ne lássunk
senki mást, csak szeretőt és mától kezdjük újra az idő-
számítást! – Új hitek, új szó, új fogalmak, új bol-
dogság és új jelek: Történelem. S a tiszta falvak során
megújult emberek!
Nekem higyjetek, senki másnak! –: Olyan végtelen
nagy a tér s minden köbcentiméter helyen új lehetőség.
Visszatér a végtelen szívünkbe is, amely bár sokat vétke-
zett lent; egyben kitart végsőkig is: nem ismeri
a lehetetlent.
S ha néha visszajár szavamba kísérteni a régi szo-
morúság, ne hallgassatok rám! Olyan az, mint ha
győztes tavaszi éjszaka felénk csap a hullott, tavalyi
lombok édes-kesernyés oszló illata.