Kalendárium szonettekben

Barát vagyok, fiatal, vézna, ványadt: Halk kondításként rozsdás, ócska gongon, ez előversben mondom el a gondom és segítségűl hívom Szűzanyámat...

Tizenkét könyvet másolok. Zsibongón állnak elém a képek és ahányat pillantok, annyi égi, szép leányhad forog elém egy nagy, piros korongon.

Aztán halálfő villan ecsetemre s november színe, mely a bús halálé, aztán a hó hull, szűz pehely pehelyre... Mutasd meg, Uram: szárnyam messze száll-é?

Ó, tizenkét könyv s lágyan rálehelve tizenkét arany, kék iniciálé! Havasi ember – kis mokány lován – A hófuvástól hunyorog vakon.

Kocog az éjbehajló útakon s pipára gyújt vén taplón és kován. Sötét erdő borzong hallgatagon, fehér mező a holdas ingovány:

távol hegyekből néha egy sovány ordas cselleng a friss csapásokon. A szalmás viskók görbe ablakából kis mécsek fénye hull az útra körben,

a kastély-ablak köztük szinte lángol... A vén pap ácsolt asztalára törten olvas és fölrezzen a Bibliából, ha orvvadászok puskahangja dörren.

Egy sarkon, hol a lámpa fénye halvány, egymásra torlik két fura menet, megállnak és hosszú farkasszemet néznek, zászlójukat kissé lehajtván.

Az egyik bűnt sirat és bűnt temet, gyertyásan, zsolozsmával mind az ajkán, a másik csapat maskarába varrt fán ördögfejet visz, táncol és nevet.

Vezérük, kit már lángos kárhozat nyal, bűnbánón látja angyalok karát s szemét lehúnyja méla áhitattal; míg a zarándokfő, egy vén barát,

szíve mélyén, mely zárva hét lakattal, idézi antik istenek nyarát. Ereszszélen már jégcsapok csepegnek, a hólé zöngve, csobbanón csurog,

A föld hátáról pattan a burok, sok ódon ablak tárul a szeleknek. A nap egy rozzant ablakon benéz. Sugarat önt be, langyosan zuhogva,

dohos, homályos és hideg zugokba. Meleg nyalábja sárga, mint a méz. Bent holt királylány fekszik. Arca: bájos, halk emlék, régi, sápadt, méla vád...

Bomló szívének illata halálos. Míg ajkaszélén fénysáv surran át, a friss tavaszi szél körötte szálldos s lengeti hosszú, szőke, dús haját.

Ezerkilencszázharminc éve: szent zsidók földjére nagy próféta támadt. Emlékének, mely bágyadt, égi bánat, szenteljük ezt a sárga pergament.

Rágondolok, míg járom Golgotámat. Mivelhogy nincs igazság idelent, Pilátus alatt a keresztre ment, de harmadnapra új életre támadt.

Alleluja! – nagy bástyákat ledöntőn rivalg s csodára váró tűzben ég falu és város, ház, tébolyda, börtön, minden üszkös, az arcok feketék!...

Feltámad-é a bús erdélyi földön, ki meghala és eltemetteték? Bús alkimista, mit nekem a kincsek! Kihúnyt a tűz már és kihűlt a lombik,

Vídám, vídám szeretnék lenni holtig, hogy fénnyel minden élőt szembe hintsek. Itt künn zenél a friss májusi lomb, víg nyikordulással nyílnak a kilincsek

s a fülledt kamrákból kibújva, nincs seb: akár a fák, a lélek is kibomlik. Eszembe jut sok kapzsi vágy, mi kár volt, és jönnek nők is, karcsúk, vagy molettek,

és egy-egy emlék is, mely szép, habár holt. Szívemet, melyből ádáz harcok ettek, most elringatják hűs, körülhatárolt, együgyű tócsák: langyos kis szonettek.

Helyét gyümölcsnek adja a szirom. A déli égen elterül a hőség. A termő kor jön: érés, felelősség és nem lehetek virág egy siron.

Csók-szirmom nem lesz, hogy csokorba kössék a lányok. Vinnem kell, amíg birom a terheket és ha nevem leirom: komoly szó kell elé, nem cifra bőség.

Csak néha jön, hogy szívem elbecéz egy-egy derengő, árva, gyermeteg emléket (mely úgy csillog, mint a réz egy ó-kapun). Gyors nyári fergeteg

jön messziről. Szemem távolba néz s tavaszt sirat s egy régi gyermeket. A júliusi csillagok alatt vággyal kószáltam, mint kóbor diák.

De voltak nálam bátrabb daliák s az idő lassan, tétlen elhaladt. Az ablakokban csönd volt és virág, s a fülledt este szívemre szaladt

a júliusi csillagok alatt, míg bent mulattak boldog daliák. Fiat fogantak pozsgás asszonyok; zöld és dúsnedvű, mérges nagy növény

volt az élet: beteljesült, konok. Éreztem már, hogy – messziről jövén – elesem, ha tovább barangolok s ledőltem egy zord, vén klastrom tövén.

Lám, most e délben, mint a renyhe, holt só terül szét ringó tengerek vizében, úgy oszlom én is szét e versben éppen és gonddal mondom: tán ez az utolsó.

Nagy ideje, hogy csupa könnyű, olcsó ígéim vannak, árnak ellenében nem úszom már és néha-néha szépen mondom magamban: várhatsz még koporsó!

Csak hallgatom a lomb meleg neszét s az árnyas fákat bölcsen megmosolygom: a tölgyet, hársat, bükköt, gesztenyét – a forró nap vídáman vagy borongón

nagy, tiszta békét csurgat szerteszét... Mégis csak jó e vénhedt, lomha bolygón! E ködvilágban képe csöndben, árván csüng kis szobámban, a szívembe fészkelt

sápadt falon és néha néma vészjelt küldöz szemével, két kezét kitárván. Csak gyönge nő. Ruhája oly szegény. Szelt kenyere száraz. Életem határán

halkan legel: kis gyapjas, tiszta bárány. Az ágya deszka: durva és fűrészelt. Ám egy napon kitárul majd a porta, elhagyja őt a földi, kerge kín,

áldja a percet, mely idesodorta. S való világunk pompás berkein áldja a percet, mely idesodorta. Mellén: selyemhab. Vállán: hermelin.

A sors galád napok közé sodort. Nincs semmi, semmi víg szüreti hang itt, a szőlősgazda szomszédjára sandít s a pinceszájra követ kőre hord.

Zárt ajtók mögött sír a lezuhant hit. Unott, bús arccal szürcsölik a bort, mely dohos pincék mélyében kiforrt és gyűlöletet száz repedt harang szít.

Mikor majd égi ígék zengenek s közös szüret nagy, boldog mámorával együtt mulatnak három nemzetek s egymást hintik a könnyek harmatával –

Úristen, akkor én már hol leszek s kiből fakad majd harsogó, vidám dal? Meghaltunk, testvér, valamennyien. Csak ők élnek még, ők, a régi holtak.

A néma ablakok sora kiholt, vak: Láttál temetőt? Ugy-e mind ilyen? A holtak este csillagot csiholtak fölénk, a kegyelet rajtunk pihen:

egy csillag ég minden fájó sziven s világít minden zártredőnyű boltnak. A koszorúk felülről egyre hullnak, az őszi szélben száz virág forog

s kéményeken, tetőkön tornyosulnak. Éjjel peregnek csöndes záporok: bús, bölcs sírással érettünk búsulnak a Bólyaiak s Bethlen Gáborok.

Ti már nem hozhattok jó hírt nekem. Ami jó van, magamtól megtaláltam az erdőkben, hol sok-sok este háltam – s keresztelő Jánosként hírdetem.

Most járok hóban és halálra váltan, ám ez számomra boldog kínt terem; a hófuvásban gyakran hirtelen csak térdre hullok: Gyermeket találtam!

Goromba ágak az arcomba vernek, de én megyek tovább, egy kis haranggal viszem a drága hírt az embereknek: Bennem van, íme, csengő és harangdal

és bennem van a legnagyobb, a Gyermek – a fényes jászol s valamennyi angyal. A képeket megírtam. Tagjaimban az álomvágy zsibbadtan elterül.

A munkát elvégeztem emberül, átadtam, íme, mindent már, amim van. Az ablakon túl rőt hajnal derül, a cellamécs kilobban méla kínban.

És én pihennék immár holtomiglan, tisztes csuhámhoz ifjabb test kerül. Magában rejti alkotás a bért. Átszínezése széppé ennyi jónak

akár egy püspökséggel is felért. Ha majd kiköt velem a karcsú csónak, imádkozzatok bűnös lelkemért! Békesség vélem, üdv az olvasónak!