Átvirrasztott sok éjszaka után, virágzó május piros hajnalán hajítsd el a fekete gondot: jerünk sétálni, édes jó Anyám!
Bejárunk minden zöldfüves mezőt így egymás mellett, kéz a kézben – hajadra rázom a virágzó fákról a friss szirom-esőt:
én leszek most a vezetőd! Nézd! Látod? Itt van csak az élet itt van örömfa, és kacagással teli, zsenge fű, –
Ugy-e, hogy ez más, mint a bánat a szoba-élet sok borongós estje? Ugy-e, hogy ez nem keserű? Átvirrasztott nagy éjszaka után,
virágos május piros hajnalán hajítsd el a fekete gondot: jerünk sétálni, édes jó Anyám! ...Látod a sok sárgaszín virágot,
a sok-sok pajkos, játszi, tarka lepkét, melyek a rétet nyüzsögve ellepték, s a természet száz apró csudabogarát?
És látsz-e oda-át? Szemünk nézését rebbenetlen állja a vad, kusza-bozótos fekete erdő rejtelmes homálya.
A tarka kis gyík igyekezve surran a fűszálak között, pár siető kis hangya beleütközött...
És az egész felett sötétkék, tiszta boltozat, s valaki titkos, rettentő nagy Úr van, aki figyel, figyel,
s aki minket is észrevett: tudom. Míg körülöttünk nyüzsög a világ, képzeljük el, hogy két lepke vagyunk,
két kis gyík, hangya, reggeli virág és nézzünk fel, az égre bízva, hitesen, a nagy Úr szemébe! Hiszen nagy Isten
olyan csak a gond, olyan nagy semmi, mint pelyhes, fehér gyermeklánc-virág: megállunk itt a kék Szamosnak partján,
megtámaszkodva durva deszka karfán, s rázzuk libegő könnyű pelyheit a zsongva-futó hullámok felé! Aztán megölellek
és táncolok, és harsogom a nótát, amint a szívem feszíti belőlem; hétköznapi sok éjszaka után egy édes ünnep piros hajnalán
szelekbe szórva minden gondot, sétálni voltunk, édes jó Anyám!
Cookies on Poetry Cove