A karácsony már messze-messze túl van,
s ki tudja: mint ez, lesz valaha még?
Tükörsima a januári jég
és fürge lábak korcsolyája zurran.
Mint lelkünkön sok mindennapi emlék,
ha sebet tép fel régi-régi harcról.
Talpuk acélja vonalakat karcol
és elsimítani, jaj – be odamennék!
– Míg halk kacajjal siklanak a párok,
én támaszkodva csonkafejű póznán,
álmodó szívvel valakire várok.
Szemem kalandoz hópárnájú felhőn,
mely szép fehéren mosolyog le hozzám
és halkan kérdem: Vajjon ma is eljön?