Megindulunk az Úrnak oltárához,
– végtelen lépcső végtelen foka –
s hinni akarjuk, mint valaha régen,
gyermek-hittel, hogy feljutunk oda.
Oltárához: a békéhez, a csöndhöz,
ahol az ember nem jajong, nem átkoz,
a csodálatos tiszta derühöz,
a vasárnapi boldog mosolygáshoz.
Introibóra elsírjuk magunkat,
olyan szomorú-szép ez az ima:
(Embernek lehet ezt csak elzokogni
és Istennek kell meghallgatnia.)
Jó Isten, legyél apánk és anyánk,
szerető-csókú hófehér húgunk
és vigasztalj meg, ha elpanaszoljuk,
hogy feljebb vágyunk, – s mélyebbre jutunk!