Iluskának nevezték a legelsőt.
A pincegádor védelme alatt
rózsásra gyúltan legeslegelőször
ő csókolta meg a homlokomat.
Tágranyílt szemét most is szinte látom,
amint símogat, sugárzón becéz.
Ki tudja, hogy ki voltam a szemében:
tán sárkánytgyilkoló János vitéz.
Mióta verseim árnyéka lettem
s életem árva ködbe-hullt vadon,
az Élet Vizét őszi éjszakákon
mélabús vággyal mennyit kutatom!
Hideg házak falára sírva dőlök,
bolondos mesék fáradt harcosa:
Emlék-rózsámat nincs hová bedobnom.
Iluska már nem támad fel soha.