Fénytelen hideg nap mered szemünkbe,
Figyelmeztet: néha keresztet vessél! –
Nem tudom, miért, de félek, nagyon félek –
Gyere közelebb, testvér!
Itt heverek a csupasz vén diófa
alatt egy halom hullott levelen –
Elbeszélgetni néha-néha testvér,
nem jó velem?
Jaj, nem lehet most tudni: mihez kezdjünk
és nem lehet ma tudni, hogy mi jó;
mintha közibünk telepedett volna
negyediknek egy új dimenzió.
Különös minden
áttetsző, félős, fázós, fekete,
szomorú, mint a kövesedett fáknak
arcunkba vágott, síró levele –
Talán a Holdba jöttünk valahogy
s az ég most azért nem a régi kék;
néhány lépésre ásító mélységgel
liheg a szakadék!...
Ide nézz, testvér, fekete tárcámból
kiveszek három préselt ibolyát –
– és engedd meg, hogy zokogásba törjek:
már nem bírom tovább.
Vigasztalj, mondjad: buta kisfiú,
most csak imádkozz és keresztet vessél!
Nagyon, de nagyon szomorú vagyok – ...
Csókolj meg, testvér!