Nyugat a kardját fente,
s Keletről indult büszkén, fényesen
Mesekirályfi, Napsugárlevente.
Homlokán csillogott
az őstáltosok minden glóriája,
élet-szeretőn duzzadt meg az izma,
amint szétnézett a zengő világon,
a nagy ujjongását szerte pazarolta.
...Aztán jöttek a felhők,
sorvasztó harc, mit gyűlölet előz,
a hízelkedők orv hátbaszúrása,
– azután jött az ősz.
S földigtaposva századok alatt,
megtörött szemmel, fagyos-mereven,
szennybe gyalázva, bús-emlékezőn,
– Hallga! –
mégis, mégis csak újra szól
az élet-szerelem.
Először halkan,
morajlón, vágyón vonaglik át,
aztán zúg, sivít mind orkánosabban,
végül sikoltja már az új igét:
– Legyen itt megint húsvéti az élet!
Legyen friss a fű, tavaszos az ág!
Királyi ojtás, Napsugárlevente –:
legyen itt – ifjúság!