Sírod szélén szinte félve, iszonyattal üldögélve, ó – mekkora vád gyötör, mardos, majdnem összetör:
mily látás a kétkedőnek, törvény ellen vétkezőnek, hogy üres a sírgödör. Nyitott sírod szája szélén
sóhajok közt üldögélvén szemlélem bús, elvetélt életemnek rút felét s jaj, – most olyan bánat vert át,
mily Jacopo és Szent Bernát verseiből sír feléd. Nincs gonoszabb, mint a hitvány áruló és rossz tanítvány,
ki az ördög ösvenyén biztos lábbal, tudva mén: szent kenyéren nőtt apostol, aki bűnbe később kóstol, –
Krisztus, ilyen voltam én. Amit csak magamban látok, csupa csúnya, csupa átok, csupa mély seb, éktelen,
testem oly mértéktelen volt ivásban, étkezésben, mindenfajta vétkezésben s undokságom végtelen.
Ó, ha tudnám, megbocsátasz, s országodba bebocsátasz, mint szurnám ki két szemem, mint vágnám le két kezem,
nyelvem húznám kések élén s minden tagom elmetélném, amivel csak vétkezem. Bűneimnek nincsen számok.
Mindent bánok, mindent szánok és e sajgás, mely gyötör nem is sajgás, már gyönyör. Hamuval szórt, nyesett hajjal
ér engem e húsvéthajnal és az üres sírgödör. Bámulok a nyirkos, görbe kősziklába vájt gödörbe,
bénán csügg le a karom, tehetetlen két karom... Te kegyelmet mindig oszthatsz, feltámadtál s feltámaszthatsz,
hogyha én is akarom. Lábadozó régi hitben egész nap csak ülök itten. Lelkemet nagy, jó meleg
szent fuvallat lepte meg, lent az odvas, szürke barlang mélyén muzsikál a halk hang, ahogy könnyem lecsepeg.
Az én Uram újra él most, országútján mendegél most, áprilisban fürdik és aranyozza napsütés,
ahol lépked, jobbra-balra ezer madár fakad dalra s ring, hullámzik a vetés. Éneklő sok tiszta lánnyal,
liliomos tanítvánnyal nem követlek, Mesterem. Majd csak csöndes estelen indulok, hol vitt a lábad,
földön kúszom könnybe lábadt szemmel, szinte testtelen. Fennakadva tüskeágon, éjsötét nagy pusztaságon
étlen-szomjan vágok át, nagy hegyeken vágok át, mint eltévedt eb szimatja, mely halódva is kutatja
vándor ura lábnyomát. S közben dalolok az égről, pálmás, örök dicsőségről, vonszolván földdel rokon
testemet a homokon s így ujjongván, nem is érzik, hogyan sajog, hogyan vérzik rögbe horzsolt homlokom.
Mert az égi útnak elve: kúszva, vérzőn, énekelve, portól, sártól piszkoson menni mindig, biztoson...
S kopjék térdig bár a lábam, tudom, az ég kapujában utólérlek, Krisztusom!
Cookies on Poetry Cove