A jó Isten tán nékem is meghallja Ég felé szálló, gyönge hangomat, Midőn Teérted fordulok Hozzája... Hiszen nem kérek Tőle én sokat:
Kérésem csupán egy rövidke mondat És mégis minden, minden belefér: Az élet szürke, csapkodó sarában Lelked maradjon mindig hófehér!
Ha járva-kelve hallom a világot, – Hazugság minden második szava, – A szivem fáj és vágy ébred fel bennem, Hogy fülem inkább mitsem hallana,
Olyan világon vágynék akkor élni, Mely mindig, mindig igazat beszél: – E hazudó, e kétszinű világban Lelked maradjon tiszta, hófehér!
Ha ketten-hárman néha összejönnek, Miről is folyhat köztük szó-beszéd? Egy másik ember lesz az áldozatjuk, Kínozzák, szúrják, gyilkolják szegényt.
Midőn ezt hallod, fuss, szaladj el onnan, A szó mielőtt még lelkedhez ér: – Rágalmat szóró, pletykázó világban, Lelked maradjon mindig hófehér!
Van itt barátság? Nagy ritkán találni Egymás felé vonzódó lelkeket S azoknak is elég egy félreértés, Egy rágalom – s mindennek vége lett! –
Akit szeretsz, ahhoz maradj, maradj hű, Bocsáss meg néki a bántalmakér’, E durva, rossz, e hűtelen világban Lelked maradjon mindig hófehér!
És igy pályádat, hogyha megfutottad, Nem jő el érted csontkezű halál: Ágyad mellett a boldog végórádban Mosolygó arcú, fényes angyal áll;
Karjába ölel... égbe úgy repültök... Öröm, boldogság véget ott nem ér... Az Úr keblére tűz, mint kis virágot, Mert az maradtál, tiszta, hófehér!
Cookies on Poetry Cove