Fonja be dalom szép fejét,
mint folyondár az ablakot,
mint napsugár a felleget –
kacajom szívét simogassa –
játékos tavaszi koboldként
táncoljon friss, élet-szagú,
azsúrbarázdás földeken,
amikor egyszer rája nézek.
Vérpiros legyen ajaka
és úgy lihegje csókomat,
szikrázó két fehér karjára
selymesen omoljon alá
dús fürtjeinek özöne,
amikor ölelésre tárja,
s az egész világ csengjen-bongjon,
ha egyszer mi találkozunk.
Mert én most nem bírok magammal:
megáradt bennem a tavasz,
lüktet és zeng az ifjúság:
Hozsanna, ki a Jövendőé,
kinek vonata már felém
távol síneken sistereg! –
Hozsanna, akit várva-várok,
hozsanna, aki az enyém lesz,
akit – még nem is ismerek!