Kökörcsinek, hóvirágok és ibolyák
már mind jóreggelt kivántak,
fitos orrocskájukkal kiszimatolva a részeg,
kábító tavaszi levegőbe.
Tetszhalott, meztelenül dermedt fák
hirtelen szégyenkezéssel ruha után kapnak
s ezer színű palástot vesznek magukra.
Megmozdulnak az erdők,
suhognak, ringanak, muzsikálnak.
Távol robajjal megindul a tavasz-tündérnek
virágos fogata.
s jótorkú kicsi madarak imádságos
himnuszos koncertbe kezdenek mindenütt.
A nap is megbolondul s mint őrült
tékozló és megbabonázott,
csilingelő aranysugarak zuhatagját
hajigálja a hegyekre és a mezőkre.
Patakok cserregnek, zizeg a fű:
Jó reggelt, jó reggelt, jó reggelt!
Én vagyok csöndes egyedül.
És azon gondolkodom: hiszi-e majd
nekem valaki, aki ezt a verset olvassa,
hogy ebben a nagy felébredésben
én lefekszem –
és nincs más vágyam, mint a zúgó hozsannák között
csukott szemmel, csöndesen elaludni?