Zegzugos kicsi hegyi ucca,
takarója a kék egek,
beültetve mindenütt fákkal,
szemben az egész nagy világgal
és én felfelé lihegek.
Szeszélyes, furcsa bányász házak,
bennük fájdalom és derü
nem szögletesek, mint a város-,
idomuk szelíd, barátságos
és majdnem, majdnem gömbölyü.
Itt-ott füstölgő, görbe kémény
fecsegés, szitok, konyha-gőz:
Szegény emberek, Isten vertek,
és kacagnak a színes kertek,
hová bő áldást szór az ősz.
Amint törtetek mind előbbre,
mosolygást hintek szerteszét.
Mosolygásomat visszaadják
s a dühös kutyák megugatják
lépteim csikorgó neszét.
Olyannak tetszik minden, minden
mint tarka, nyüzsgő hangyaboly
és köztük én a túlvilágból
ragyogó szemű légi vándor,
ki excelsiort kiabál.
...És különös dologra téved
gondolataim menete –
vajjon én megyek magasabbra,
vagy a kis házak jobbra-balra
szaladnak furcsán lefele?