Csodaszép édes, májusi napon
foszlik szét halkan utolsó dalom,
csöndes-bágyadtan akkor fogy a vérem
s halott-fehéren
akkor kívánok szép jó éjszakát.
Azután már fűtheti át
a világot szent élethevű nyár!
én nem leszek már semmi köztetek,
csak egy bús lélek, aki hazajár.
Én hazajáró lélek leszek akkor:
Felnyílnak előttem az ajtók,
neszt se verek, szelet se hajtok –
s mikor az óra éjközépre kong
én leszek majd az elsuhanó árnyék
mely holdsütötte falak közt borong.
S míg nesztelenül bolyongok a sétán
és újra élek annyi-annyi nyáron,
a nagy szobákat véges-végig járom
– s egy fehér ágynál megtorpanok némán.
...Hófehér vánkos, sápadt-fényű arc...
lecsukott szemek!
– – – Vigyázz! Mit akarsz?!
Most szellem vagyok! ki se láthat,
most szellem vagyok; ki se hallhat – –
és lehajolva, nagyon sírva
megcsókolok két rózsapiros ajkat.
Mert engemet, jaj, elítél az Isten,
hogy mennyi sok-sok örömet megöltem
és fájó könnyet sohasem töröltem.
Hogy – bár szerettem s nem vágytam pokolba
oly nagyon sokszor nem csókoltam,
amikor kellett volna...
Jaj, engemet már elítél az Isten,
hogy mindig sírva találjon a holnap
de könnyek közt is mindig csak csókoljak.
S azután minden éjjel csókra vár,
pedig nem leszek semmi köztetek,
csak egy bús lélek,
– aki hazajár.