Gyűlnek hangtalanul, gyűlnek a tárgyaim, úgy gyűlnek köribém, mint a gyülő napok s esztendők, melyeket megriadó, fanyar kedvvel méregetek, mikor
szédelegve, fehér ingben, a lámpafényt oltom asztalomon s csöndesen ágyamig lépek, át a sötét, kriptasötét szobán s mondom: újra betelt, ez is.
Gyűlnek könyveim és ellepik otthonom, gyűlnek gyűrüim és ellepik ujjaim, gyűlnek régi ruhák s gyűlnek az újak is, postám új levelet hozott,
tegnap új patyolat-szirmu virágokat kaptam, nárciszokat karcsu pohárban és gondos, kedves anyám csontnyelü hajkefét vett a régi helyett nekem.
Könyvjelző szalagok, zöld üvegek finom illatszerrel, arany gombok, ezüst doboz, bronz hamutál, acél-domboru tintakút, képek, rajzok a négy falon,
száz apró csecsebecs, kéziratos lapok felnőtt tornyai és nyolc telegyúrt fiók jelzik elrobogó életem útjait, mint parányi, meszelt-fehér
mérföldoszlopok és kőjelek, itt-amott s furcsán, zajtalanul siklanak el mögém, míg az egyre növő számokat olvasom: mily közel van a férfikor, –
három kurta kis év, pár közel állomás s harminc évbe futok. Ott lebegek, miként ívcsúcsára repült, fölhajított kavics, mely máris lefelé zuhan.
...És alattomosan szőnek a tárgyaim, lelkem szárnya köré untalanul szövik apró szálaikat. Pókfonalak kuszált borzas rengetegét kötik
karjaimra s opál gombolyaguk ma már béklyóként tekerül térdeim izmain. Minden mozdulatom halk nyilalást okoz, húz a sok kicsi megszokás,
sok szelíd szeretés szála s ez úgy sajog, szurkál, fáj, amikor elhagyom otthonom. Minden kölcsönadott könyvem e szálakat tépi s úgy kiabál: ne hagyj!
Gyűrü nélkül olyan furcsa a két kezem, mint a más keze és kapkod ügyetlenül, kulcsom játszani kell, nyugtalanit, ha nincs jobbzsebemben az óra és
– úgy vergődöm e sok tárgy szövevénye közt, mint bogárka repes, zümmög az ördögi pókháló sürüjén, míglen a vérivó végzet ráteszi karmait.
Olykor estelen úgy érzem, a tárgyaim visznek, mint rohanó, emberi tömkeleg, melyből lépteimet menteni nem tudom s rábízom magamat lehúnyt
szemmel, félig alélt testtel: akárhová megy, sodorjon el – és néha belémnyilal sejtelemszerüen, hogy botor út ez út, végromlásba, halálba visz.
...Meddig késlekedel, ifjui lázadás? Gyúl-e bennem erő szertecibálni e vadgubancu hinár sanda sövényeit s meglengetni szabad karom?
gyilkos tárgyaimat rontani, törni és züllött csonkjaikat széthajigálni a négy égtáj felé és könyvcafatok fölött ittasulva tapodni majd?
Akkor meztelenül vágok a rengeteg erdők útjainak, végtelen ősmezők pázsitján pihenek, oly szabadon kitárt szívvel, mint a sudár vadak,
kiknek semmije sincs s mégis a drága föld s mennyek sátora fent, minden övék, övék! Állván föld közepén, nézem a csillagok szőke, rámkacagó szemét
s érzem, elmaradott mind, ami földi lom, bús időt mutató, ráncositó kacat, szét nem osztogatott életem egy s egész, mint sebesáramú folyam
s látván, énekelek nagyszerü éneket: Egy vagyok Teveled, aki örökkön élsz, ős életszerelem nagy, sosem agguló boldog Istene! Ifjuság!
Cookies on Poetry Cove