Harangszentelésre

Pusztult az ember hörgő vérmezőkön, üresek lettek falvak, városok. Az elhagyott nők borzadozva látták, hogy az utcán a halál ácsorog.

Elnémultak a templomok, harangok, az Isten nyelve bénán hallgatott s a harangokból ágyúcsövek lettek s az ágyúk tövén százezer halott.

A máskor békét esdő tiszta ércek nyomort bömböltek, zúgtak szerteszét s a tócsákba szétömlött vér szaga megülte tompán az ember eszét.

Azután csend lett az égett mezőkön, szívet fagyasztó, dermedt rémület, ágyúk, gránátok utolsót robbantak és tört szilánkkal fedték a teret.

Aztán leszállott sok-sok kicsi angyal, hófehér szárnyú, békés angyalok, beröpdösték a rombadőlt világot hol rémítettek még a harc-nyomok.

Kosárba raktak minden csonka ércet, melyekbe befagyott a régi hang, rájuk leheltek rózsás kicsi szájjal s lettek, mik voltak: száz csengő harang.

És úgy repültek, hátukon cipelve a drága terhet, kis faluk felé, hogy elvigyék az embereknek ismét a béke szavát, mely az Istené.

Felakasztották újra a toronyba, visszhangot újjongott a völgy s a hegy és az angyalhad így repült tovább és így jutott el mihozzánk is egy.

Hallgassátok, ha szólal a harangunk s esengve, csengve kong a templomon, hogyan hirdeti az élet igéjét, amely kivirul minden bús romon.

Mert e harangban beszél ő, ki elment, s Krisztushoz jutott a halálon át, beszél édesen, itthoni beszéddel barátod, fiad, testvéred, apád.

És azt mondja: Lám, gyűlölet-csatában véreztem el idegen föld ölén, de új harangunk boldog új dalában kicsiny falunkba visszatértem én.

És itt maradok Krisztusommal együtt, itt lengek mindig e vidék felett – – Bimm-bamm, bimm-bamm, – csak egy jó van a földön s az a szeretet, az a szeretet.