Pirkadattól kedvesem sírján tilinkóztam.
Azután továbbmentem juhaimmal,
odább ballagtam fehérgyapjas bárányaimmal.
Szomorúfűzek alatt üldögéltem
kimondhatatlan bánattal és csodálkozással, –
a fákon madarak ültek, szálltak, jöttek-mentek
s fekete magvakat pergettek rám.
Sütött a nap, s én nem értettem,
suhogott a szél, s én nem éreztem,
zsendült a fű, s én nem tudtam: minek?
Este homályos barlangba léptem:
zöld boltozat alatt
mohos kőbálvány torkából csurgott a végtelen idő.