Száz süppedő, bús őszi sír között
lángba szökken az örök béke álma,
s a szitok-szavat imádságra váltva,
arra gondolunk, ki elköltözött.
Ezer borús fej, csüggedtre eresztett
most hirtelen az esős égre néz,
ezer elzsibbadt-reszketésű kéz
puhán öleli át a fakeresztet.
És csak lobog a sok parányi láng
s tudjuk, hogy ez a hitünk és reményünk,
értünk mutat föl, mindig ebben élünk
s ebben enyhült meg minden ősapánk.
Szebb jövőnk hite most meglátogat,
s önfeledt ajkunk imában beszél:
– Ne engedd Uram, hogy az őszi szél
kifújhassa a kicsi lángokat.