Föl-fölvetem és némán eltünődöm, mi is lelt tegnap este engemet? Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl hálóingemet, egyedül álltam. kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen
s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett. Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség, este, melynek már szinte teste van, a pillanatok estek és zuhogtak és én dadogtam:
– Késő este van, éjszaka is talán, s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos, fekete sűrüség?
Eszembe jutott minden, ami rossz volt, rossz gondolat, vers, csók, kihült falat és annyi régi, sápadt ismerősöm, ki messze van, vagy lent a föld alatt.
És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt, csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt, nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing, mely fedez és véd a zord hidegtől,
véd és takar magamtól engemet: jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat és védő ingemet. Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik,
nem vagyok senki teremtett asszony szeretője, se lapok munkatársa nem vagyok, se kártyapajtás, törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok, se vándor, aki meredélyre kaptat, se út, se cél – és költő sem vagyok,
csak ember, aki minden idegével lágy takaró s melengető vacok után sír és csak áll a nagy sötétben s meztelenül
Isten előtt vacog.
Cookies on Poetry Cove