Babrálok majd a reteszen,
ajtót nyitok és visszanézek.
Aztán az ajtót beteszem.
Homályban, kicsi pamlagon,
úgy foglak látni mindörökké...
S az emlék-bongást hallgatom.
Ottkünn némán az ősz fogad.
A ködben mégegyszer megnézem
függönyözött ablakodat,
ahonnan az én balga, gyors
szívem is kidobogott néha
ahonnan nem látszott a Sors.
Az őszre halkan hull a hó
s egy már-már kitörő kiáltást
elfojt a hamvas hangfogó;
Szívemre halkan rápereg
a hókristályok garmadája
és előttem a halálberek.
Fehér malom leng felettem –
Belül könnyes csengettyűszó,
De kívül a csönd mérhetetlen.
Végzetesen megy-megy a lábam:
Sors igéjét így olvastam
Elémhult pogány Bibliában.
Így akarják a régi fények,
Fagyott őseink [olv.szó]
S gomolygó skandináv regények.
S mikor a hóra esti árny hull,
mögöttem egy nagy, fekete
Kapu zajtalanul bezárul.
...Te meg újabb vágyak fölött
tünődve állasz ablakodnál
s nem érted ezt a nagy ködöt...